Sárvár 24/12/6 órás futóverseny 2018.04.21-22. élménybeszámoló

Az elmúlt hétvégén, április 21-22. szombat-vasárnap indult a Sárvár 24/12/6 órás futóverseny. A 24 órás kategóriában indultam, és mind a nők között abszolútban, mind a korosztályomban (45-49 év) a 2. helyen végeztem. Ez volt életem első 24 órás versenye, tavaly még csak a 12 órásra merészkedtem benevezni. Nagyon érdekes és tanulságos ultrafutó verseny volt számomra, és sok ponton újragondolásra késztetett a futó pályafutásommal kapcsolatban. Íme a részletek :)
A március végi Balaton Szupermaratonnál hagytam abba a történetet. Ott valami történt a térdemmel, ami eleve rosszabb eredményre kárhoztatott ezen a BSZM-en, mint reméltem, illetve visszavetette a BSZM utáni edzéseimet. Az edzőm kérésére végül az utolsó pillanatban, a Sárvár előtti hét keddjén elmentem egy privát ultrahang vizsgálatra, ahol megállapították, hogy egy 9x15x20mm-es Baker ciszta van a jobb térdemben, a bal teljesen rendben van, a porcok, izmok és szalagok is rendben. A Baker ciszta sajnos egy időzített bomba, bármikor megtelhet, és ellehetetleníthet egy ultrafutó versenyt. A 2016-os első BSZM-em előtt volt először diagnosztizált Baker ciszta a jobb térdemben. Akkor a téli felkészüléssel terheltem túl a lábam. 3 hónap alatt 1500 km-t toltam a lábaimba, ami hirtelen mennyiségi ugrás volt. Mire ultrahangra jutottam vele, már spontán elfakadt, de azért megnehezítette a felkészülésemet, és magát a versenyt is. Így lett ez most is. A BSZM és Sárvár közti 3 hétben én személy szerint akkor lettem volna nyugodt, ha heti 5x 20 km-t futok, és hetente 1x 5-10 órát. De a térdem nem akart naponta min. 20 km-t futni, mert folyton bejelzett, 4 nap után fel is adtam ezt az elképzelést. Az edzőm szerint sem volt szükségem ilyen mennyiségű futásra. Azt javasolta, maradjak a résztávos edzéseknél, de néha még abból is le kellett faragnom a térdem miatt. Egy hosszú futás fért bele Sárvár előtt, egy 4 órás, 37 km-es terepfutás, Fót-Mogyoród közt, a Somlyón át.
És ha ez még nem lett volna elég, a versenyt megelőző vasárnap estére lebetegedtem. Láz, torokfájás, fejfájás, levertség. Nem tudtam, hány napig fog tartani, de dolgozni ilyenkor persze nem dolgozhatok: kismamák, anyukák, babák, gyerekek közt. Futni sem futhattam, pedig még lettek volna edzésnapjaim Sárvár előtt, de elsődleges volt a gyógyulás. Minden nap vártam, hogy mehetek-e már másnap dolgozni, vagy még le kell mondani az óráimat és a klienseimet. Végül egész héten nem tudtam dolgozni, egész héten nem tudtam futni, mert még péntek este is úgy utaztunk le Sárvárra, hogy fájt a torkom és nem kaptam levegőt az orromon. Csak reménykedhettem, hogy még az utolsó éjszaka javul a helyzet, hogy másnap már jobban leszek, mire a rajthoz állok, és főként nem leszek rosszabbul a verseny közben, és hát utána sem, mert jövő héten már nagyon várnak vissza a kismamáim és anyukáim, babáim és gyerkőceim, nem betegeskedhetek tovább.
Talán megfordulhat a fejetekben, hogy a Baker ciszta után a betegség már tényleg azt jelezte, hogy nem kellene indulnom Sárváron. Voltak, akik ezt mondogatták nekem, de szerintem nem ez történt. Az történt, hogy április 1-én berobban a télből-fagyból-hóból a hirtelen tavasz, és nekem a heti 120 km futás, az 5 helyszínen vitt 14 csoportom és privát klienseim, plusz az alapítvány, no meg a háztartás és gyermek és férj mellé, ami a téli puttonyom, bejött még a kert is. Hirtelen több száz négyzetmétert kellett volna kigazolni, felásni, megtrágyázni, beültetni, fákat-bokrokat metszeni, permetezni stb. A gyermekemnek ekkor zajlott közben egy 3 alkalmas coaching, egy 5 alkalmas tehetségpontos mentorálás és egy ökológiai kertgazdálkodási műhely sorozat - a gyógytornája és a gimnáziumon felül, és még a tengerimalaca is súlyos beteg lett – orvos, kórház, és azután otthoni fecskendős gyógyszerezés, etetés, masszírozás, tornáztatás. A gyerekem is túlterhelt volt, próbáltam tehermentesíteni, de közben már én is túlterhelt voltam. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor egy végigdolgozott péntek után, átfuvaroztam a gyermekem a tehetségpontra a budapesti csúcsforgalomban és vissza, és közben még 2 dolgot elintéztem, hazaértünk, és este 8tól hajnali fél 2-ig még megfőztem hétvégére. Ezek után másnap futottam 4 órát a 30 fokban szombaton, és még nekiálltam felásni a krumpli ágyást. Vasárnap pedig tartottam egy 6.5 órás szülésfelkészítőt 7 párnak. No ez tett be. Ez a sorozat. És talán még a tudat – tudat alatt -, hogy a következő hét is húzós lesz, és közben ott vár rám százezer teendő Sárvár előtt, és egyszerűen képtelen leszek ennyi mindent tető alá hozni időre, miközben már pihennem kellene egy kicsit Sárvár előtt. Azt hiszem, ez ütött ki végül. Mert sokat bírok, de nekem is vannak határaim. Bár ezt nehezen látom be, mint látjátok :-/
De kanyarodjunk vissza Sárvárhoz! 14:00-kor indultunk Fótról, korán érkeztünk Sárvárra. Ugyanott szálltunk meg, mint tavaly. A szobánk ablaka most is a várkörre nézett. Kényelmesen átvettük a rajtcsomagot, megvacsoráztunk, időben lefeküdtünk, és magunktól ébredtünk a verseny reggelén. Tusolás, reggeli lenn az étteremben, majd fenn összekészítettünk mindent, amire lenn az elkövetkezendő 24 órában szükségünk lehet: váltás ruhák és cipő, banán, koktélparadicsom, citrom, frissen facsart narancs-mandarinlé, mézes-citromos-himalája sós házi izotóniás ital, ásványvíz, sonka. A kocsink ott parkolt a panzió mellett, a várkörön. A kocsi csomagtartója mögött pont volt annyi hely, ahol egy camping szék és egy kis piknik asztal elfért. Ez volt a mi kis privát frissítő pontunk. Itt ücsörgött a férjem, és készítgette ki nekem az enni-innivalókat, ide ültem ki, ha egy kis gyúrásra volt szükségem. De ne szaladjunk ennyire előre!
Tökéletes nyári időnk volt. Anyukám mondta, hogy intézte a jó időt. Hát, anyukám, ez kicsit túllőtt a célon :-D Sokan megszenvedték a mezőnyből. Én is. No, lássuk.
10:00-kor startoltunk. Fogalmam sem volt, mire számítsak egy hét betegség után, a térdemben egy Baker cisztával. Topban, sortban indultam, és a Nike ultrafutó cipőmben, de nem a Podiart-os betéttel, hanem a másikkal. A BSZM-en már kitapasztaltam a saját káromon: ez a cipő a Podiart-os betéttel nem működik – pedig a Podiart-osnak kezébe adtam a cipőt, mikor a betétet rendeltem, hogy ebbe kérem :( A cipőtől is tartottam, mert az is lehet, hogy ő az oka a kiújult Baker cisztámnak. Alátámasztott cipő, mert nekem a jobb lábam pronál egy kicsit, de mindig is fura volt futni benne. Könnyű, szellőzik, de az alátámasztás nekem nem jött be. Mintha nagyobbat ütött volna, mint a neutrális.
Zenét is vittem magammal övtáskában. Nekem rengeteget segít a zene.
Simlis sapi és napszemcsi voltak még a szerelés részei. Minden mást a páromtól kaptam, ha kellett, a pálya mentén, a kocsink mögött felállított kis asztalkáról.
Nem volt bemelegítő kocogás, csak izületi átmozgatás.
Eldördült a startduda, megindultunk. Nagyon lassan, nyugiban kezdtem el kocogni. Végül is beteg voltam, és 24 órám lesz km gyűjtögetésre, nem rohanok sehová. Ez életem első 24 órás versenye. Első alkalommal túlélésre játszik az ember lánya, főleg ha ott van az időzített bomba a térdében egy Baker ciszta képében, ugye :-/ De bármennyire is nyugiban indultam, azért hamarosan kezdtem ideges lenni, mert a pulzusom elkezdett felfelé szállni, miközben nagypapa tempóval kocogtam. Mi a szösz?? Néhány kör után beállt a 7 perc/km-es tötymörgésem 170-es pulzusra!!! Nem akartam hinni a szememnek! A BSZM-en 6:14-es átlagsebességnél 145 körüli átlagpulzusom volt! Ennyit tesz, hogy egy hétig beteg voltam? Ennyit tesz, hogy még most sem kapok rendesen levegőt az orromon, és még most is érzem a torkom? Ennyit tesz, hogy egy hétig nem futottam? Így le tud épülni egy egész téli felkészülés egyetlen hét alatt, egyetlen betegségtől??? 4 hónapon át majd megszakadtam, hogy felépítsem a keringésemet, és most sehol semmi… Persze tudom, hogy ez majd gyorsan visszajön, nem tűnt el a süllyesztőben nyomtalanul, de akkor ott, körözve a kis 1 km-es köreimen a 30 fokban a sárvári várkert körül - sírni tudtam volna…
Persze nem sírtam, csak róttam a köröket gyökkettővel :-/ Tűrtem, viseltem, hogy rengetegen leköröznek. Tudtam, hogy vannak köztük 6 órások, 12 órások is, sőt váltósok, akik még gyorsabbak. Nem hasonlíthattam magam senkihez, nem vehettem a lelkemre az előzéseket. Sokat mondogattam magamban: beteg voltam, nem futottam egy hétig, a térdem sem 100as, és az a célom, hogy 24 órát fussak, lehetőleg 170-180 km-t minimum teljesítve.
Az edzőm azt javasolta, hogy 140-150 közötti pulzuson fussam ezt a 24 órás versenyt. A férjem is tudta ezt. Többször futott velem egy-egy szakaszon, és kérdezgetett, hogy mennyi a pulzusom. Mondtam neki, hogy elszállt az egekbe, inkább meg sem mondom, mert be fog pánikolni – ő nagyon aggódós :) Nyugtatgatott, hogy pár kör után biztosan vissza fog állni, ha bemelegszek, de mondtam neki, hogy már meglehetősen bemelegedtem, és ez bizony nem megy lejjebb. Már alkonyodott, amikor meg mertem neki mondani, hogy 7 percesnél is masszívan 170 bpm-el futok. Azt már tényleg nem mertem elmondani neki, hogy néha még 170 fölé is felment, mikor egy picit 7 perces alá mentem sebességben. Próbált erősködni több körben, hogy 160 fölé semmiképpen se engedjem a pulzusomat, én meg már szinte hisztiztem, hogy értse meg, hogy ez már nem is futás, és nem vagyok hajlandó ennél lassabban futni, mert ilyen lassan versenyen én még nem futottam, kivéve az első BSZM-et, mikor le voltam sérülve. Mikor már hisztiztem, békén hagyott. Amikor pedig alkonyatkor elárultam neki, hogy 10 órája 170-es pulzuson futok, de ahogy megy le a nap, úgy megy le a pulzusom is, már nem aggódott tovább.
Szóval, a naplementével elkezdett a pulzusom is ereszkedni, szépen oda, ahová az edzőm szerette volna, 140-150 közé. Ennyire érzékeny lennék a melegre?? Küzdős volt addig, az első 10 óra. Minden körben megálltam lelocsolni magam hideg vízzel a kádaknál. Sok vizet vettem a központi frissítő asztalokról, mert az hidegebb volt, mint a miénk. Nem kaptam rendesen levegőt az orromon, még a nátha maradványaként, kénytelen voltam a számon is lélegezni, amitől persze még jobban kiszáradtam, ha a kánikula nem lett volna még elég. Mindig vettem gondolatban egy mély levegőt, mikor egy fa árnyékából ki kellett futni a tűző napra, és mindig megkönnyebbültem, ha csak másodpercekre is egy fa árnyékába érhettem. Ahogy ment le a nap, és a pálya egyre több része került árnyék alá, úgy lélegeztem fel.
Elterveztem, hogy kb. 3 körönként kell magammal vinni egy kis kulacs (125 ml) vizet vagy izót vagy frissen facsart narancslét – ezeket készítettem el reggel, több literrel. Azt is egyeztettük a párommal, hogy óránként fogok enni egy zselét, és lehetőleg minden órában megeszek egy fél banánt. Majd ha kérem, vesz elő nekem sonkát koktélparadicsommal, szőlővel. És óránként, kétóránként iszok egy deci fehérjeturmixot mézzel és rizstejjel. Sótablettát és sportvitamint is hoztunk, használtuk is.
Azt kell mondjam, a frissítés nagyon jól sikerült. Az igaz, hogy pár óra elteltével már vágtam az arcokat, mikor szóba került, hogy jön az adott órai zselé adag, vagy izót, akár narancslét kell inni, vagy banánt enni, mert ezek mind édesek voltak. Legszívesebben vizet ittam, hideg vizet, azt kívántam. A párom azonban szigorú volt, tömött rendesen. Ha ő nincs, biztosan nem pakolok magamba ennyi folyadékot és energiát. Mondtam is neki, hogy szokták kérdezni, főleg az ilyen körözős versenyek után, hogy nem volt-e halálosan unalmas? Mivel tudtam elfoglalni magam? Hát, a válaszom most: annyit ettem, ittam, pancsoltam, néztem a pulzusom, a sebességem, a megtett körök számát, hogy szinte alig volt kör, amikor békében háborítatlanul futhattam. Durva… Biztosan a meleg miatt volt így. Tavaly nem volt ilyen munkás ez az evés-ivás project :-/ De az is igaz, hogy tavaly teljesen elfogytam a 12 órás futás végére, most pedig a brutális hőség és a 24 órás verseny ellenére sem fogytam el, csak egy kicsit szálkásodtam le! Tavaly ugye zsákkal futottam, ettem-ittam gondolomra, a saját szakállamra. De most a párom számolta a kulacsokat, zseléket, banánokat, mindent, nem volt pardon, max. 1-1 kör haladékot kaptam, ha azt mondtam, hogy mindjárt hányok, ha még vmit be kell tolnom az arcomba :-D 8-10 óra körül kezdtem érezni az izmaimon enyhe görcs jeleket, úgyhogy először Magnesolv-al kezdtünk, de miután megállapítottam, hogy ez is rettenetesen édes, inkább sótablettákkal folytattuk. A sótabletta lesz a tutti, zselével és vízzel számomra a hosszútávfutáshoz, még az izo is szenvedés.
Kb. akkorra ürült ki minden tartalékom, mire lement a nap. Talán a brutális hőség elmúltával, ahogy hűlt a levegő, éreztem meg, hogy nem elég innom, ennem is kell. Ekkor én kértem a fehérjeturmixot sportvitaminnal, a sonkát koktélparadicsommal, utóbbit kb. óránként, mert éreztem, hogy éhes vagyok, és a zselé nem elég. És azt is éreztem, hogy miután betoltam ezeket a fehérjedús ételeket, mindig újult erőre kapok. Tényleg, a naplementével, a lehűléssel, mintha szárnyra kaptam volna. Elkezdtem 6:15-6:30 közti köröket futni. Nem éreztem semmi fáradtságot, mintha nem is több, mint 10 órája köröznék.
Aztán jött az újabb galiba. Elkezdett fájni a jobb térdem. Ajaj. A mumus. Először visszavettem a tempóból, már az egész testem szívesen szárnyalt volna, de vigyázni akartam a térdemre. Aztán kértem egy masszázst. Aztán nyújtottam. De semmi sem segített. Eleinte késszúrás szerű érzést éreztem a jobb térdem belső felső csücskében. Aztán kezdtem azt érezni, hogy az egész lábszáram leszakad térdből. Itt jutott eszembe, hogy lecserélem a futócipőt, és eleinte ez úgy tűnt, segíteni is fog. Megint szárnyra kaptam. Közben öltözködtem is felfelé, mert a csurom vizes toppom és sortom már nem volt elég meleg, lecseréltem hosszú ujjú pólóra és háromnegyedes nacira. Kb. itt fújták le a 12 órás versenyt. De mi, 24 órások, futottunk tovább.
Itt ezen a ponton elég csalódott voltam. Tavaly futottam először ezen a versenyen, akkor a 12 órás kategóriában 9. lettem a nők között, és a korosztályomban (45-49 évesek közt) a 3. helyen végeztem. 12 óra alatt 108,9 km-t futottam. Az idén, amikor lefújták a 12 órások versenyét, és én továbbkocogtam a 24 órásokkal, mindösszesen csak 87 km-nél tartottam :( Tavaly ismétlem, ugyanekkor majdnem 109-nél!! Az idén 15 óra kellett, hogy összeszedjem a tavalyi kilométereimet :( Ez azért elég demoralizáló volt :-/ És foghatom a betegségre, a nem futásra a megelőző héten, a Baker cisztámra, meg a kánikulára, de hát mindegy, akkor is visszalépésnek éltem meg.
Mire lefújták a 12 órások versenyét, már teljesen besötétedett, este 22:00 óra volt. Hihetetlenül elnéptelenedett a mezőny. Nagyon kevesen futottunk 24 órást, talán 20-an, és ez a kevés futó is nagyon leült a 12 órások kiszállása után. Nagyon sokat sétáltak. Élveztem, hogy én még mindig tudok futni 6-7 perc/km közötti sebességgel a sok sétálót előzgetve. Már nem kellett minden körben vizeznem magam, már nem kellett annyit inni sem. Sokkal nyugisabb volt az egész.
Ja és igen, a zene. A zene ezen a versenyen megmakacsolta magát, és amíg a nap fenn volt, nem kegyeskedett működni. 3 kör után bemondta az unalmast. Öv leszerel, odaad férjemnek, hogy próbáljon rájönni, mi a gond. 3 kör után visszaszerel. Ismét 3 kör, mikor lehal. És ezt eljátszottuk vagy 3x, miután feladtam. Ez is nagyon nehéz volt, hogy nem volt zeném. Amikor aztán lement a nap,a férjem javasolta, hogy próbáljuk meg újra, és láss csodát, mint mikor a nehéz tranzitok elvonulnak, úgy múlt el az átok a zenegépről is, és egész végig ment innentől kezdve, ami nekem nagyon sokat jelentett. Énekeltem, táncoltam, futottam, és nagyon élveztem az egészet :)
Az órámat kb. 5 óránként szintén tölteni kellett, ami azt jelentette, hogy rákötöttük egy aksira, aksi be a szütyőbe, és egy órát vakon futottam, mármint hogy nem tudtam, mennyi a pulzusom, a sebességem, a megtett km, de addigra már nagyon stabilan futottam, nem volt gond. 2 ilyen töltögetős 1 órám is volt, egy még a világosban, egy sötétedés után.
A speaker is elment pihenni a 12 órások lefújása után, gondolom azért is, hogy ne háborgassuk zajjal a környező lakókat és szállóvendégeket, no meg nyugovóra tért 6 és 12 órás futótársainkat ;) Innentől egy óriási kivetítőn sasolhatta az ember lánya, hogy épp hány kört tett meg, és hanyadik a mezőnyben nem szerint, illetve korosztályában. Ekkor láttam, hogy abszolútban 3., korosztályomban 2. vagyok. Nahát… a tavalyihoz képest rosszabb teljesítményem ellenére idén előrébb végzek?
Aztán egyszer csak jött a férjem, hogy a 2. és 4. helyezett előttem és utánam feladta. Az 1. helyen egy terminátor fut, esélyem sincs utolérni, megelőzni, de ha még futok 7 kört, akkor 2. leszek abszolút nőiben és korosztályomban is. Azt mondtam, hogy ez menni fog :) És ment is. Hajnali 3 előtt kicsivel, 17 óra futás után átbillent a kijelző. Második vagyok! :)
Szerettem volna többet futni. Még. 7 órám volt reggel 10:00-ig. 7 óra alatt teljesen reálisan 50 km-t még össze lehetett volna kényelmesen szedni. De nagyon aggasztó volt az érzés, hogy leszakad a lábszáram térdből. Rátettem még egy kört. Majd sétáltam még egy kört. Aztán feladtam. 17 óra, 117 km. Ennyire futotta most, szó szerint :-/ Nem tudtam, mi zajlik a térdemben, és hosszú távon futni tovább a jövőben, ez többet jelentett számomra, mint itt és most a 2018-as Sárvár 24 órás verseny.
Persze ez a feladás most azt is jelentette, hogy idén nem indulok az Ultrabalatonon. De mással is megtörtént már ez. 4 éve futok, 3 éve versenyzek, 2 éve ultrafutok. Tavaly még csak 12 órás, az idén 24 órás kísérletből 17 óra, 117 km. Egyéni csúcs időben, egyéni csúcs távolságban. Nem rossz ez. Hova is rohanok úgy előre? Az első helyen futó lány, Edit, 10 év ultrafutó előnnyel rendelkezik velem szemben. Persze hogy bírja, persze hogy terminátor. Vannak lépések, amikkel itt haladni lehet. Be kell látnom, hogy nem lehet ész nélkül ugrálni előre. Szóval nyugi-nyugi, majd jövőre lesz hármasugrás, mondta a férjem, és igaza van.
Ja, még egy fontos! Vazelint használtam a kidörzsölődés ellen, és 4 óránként újrakentem. És körömvédőket használtam azon a 3 lábujjamon, ami sérülni szokott. Az is igaz, hogy lassan futottam, nem csapkodtam úgy a lábam, de döbbenetes volt, hogy mennyire megúszta a lábfejem, talpam, körmeim ezt a versenyt, mintha nem is futottam volna aszfalton 17 órát! És mikor újrakentem a lábfejem, előtte vettem egy kis hűtőfürdőt egy kis lavór hideg vízben a kis privát frissítő pontunkon, és ebben a kánikulában az is szuper volt!
Miután felmentünk, letusoltunk, kaptam egy gyors regeneráló masszázst a lábaimra, megettem egy banánt, pár szem szőlőt, aztán bekötöztem a térdeimet (Flexagil, langyos borogatás, fásli), még egy Advil Ultra-t is bekaptam, és próbáltam elaludni, de nem volt könnyű, mert rettenetesen fájt a jobb térdem, ez a leszakadás érzés minden helyzetben és szögben fájt. Minden helyzetváltoztatást vicsorogva tudtam csak kivitelezni. Szerencsére úgy egy fél óra múltán győzött a fáradtság, és beájultam. Legnagyobb meglepetésemre nem keltem fel egyszer sem, sem a fájdalomra, sem éhségre, sem szomjúságra, sem mosdóba nem kellett kimenni. Ilyen még nem volt verseny utáni éjszakán. Bizonyára ez a 17 óra futás és 117 km valami igazán extrém volt számomra :-D
Reggel 8.00-kor a Speaker-re keltem. Örömmel tapasztaltam, hogy már nem fáj annyira minden mozdulat, enyhült a vicsorgás :) De azért sajnos arról le kellett mondanom, hogy beálljak még pár körre a finish-ben. Örültem, hogy nem túl feltűnően bicegek.
Lementünk megreggelizni, és úgy, mint tavaly, kiültünk szurkolni a 24 órásoknak az utolsó másfél órára. Minden körben, mindenkinek tapsoltunk, név szerint biztattunk. Kicsit fájt, hogy én nem körözhetek itt velük, mint ha nem is 24 órás lennék… de hát ezt hozta a térdem most.
Azért jó érzés volt abszolút és korosztályos második helyezettként állni a dobogón :) Másodjára vagyok itt Sárváron. Szép teljesítmény ez! Örültem :)
Hazafelé a kocsiban már beájultam. Szegény férjem vezetett, pedig ő is csak 5 órát aludt. Mikor hazaértünk, azonnal ágyba estünk. Aludtunk 2 órát, csak azután kezdtünk mindent a helyére pakolni.
Hétfőre kivételesen szabit vettem ki. Nem szoktam, de most nagyon kellett. Ha tényleg 24 órát futok, mindenképp, de ez a 17 óra is eléggé kiütött. Ráadásul még kellett is a nap, hogy behozzuk a kiesett hétvégét: gumicsere, nagybevásárlás, még pakolás.
Este már Suli jógát tartottam Fóton. Csak Virág vette észre, hogy bicegek. 20:50-re vártak térd ultrahangra: a Baker ciszta csak ellaposodott, de nem nőtt. Ez jó hír.
Mindenesetre azt gondolom, hogy helyem van az ultrafutók világában. És a 2018-as év hozta el a pillanatot, hogy elmenjek egy jó ortopéd orvoshoz, lehetőleg olyanhoz, aki sportolókkal foglalkozik, még jobb, ha futókkal, netán ultrafutókkal, és a végére járjak a jobb lábamnak, rendbe tegyem, hogy már semmi se akadályozzon. A motiváció, az akarat, a kitartás, a szorgalom, a szívósság, a versenyszellem megvan. A test sem olyan rossz hozzá. Már csak egy elég jó jobb lábra van szükségem ;)
Nem sok kép készült ezen a versenyen, a férjemet nagyon lefoglalta a tápolásom :-D de azért vannak start fotóim (fehér top, fekete sort, neonzöld lábszárvédő, fehér simlis sapi, fekete napszemcsis csajszit keress), délelőtti és délutáni fotóim, majd este már a fekete hosszúujjúban és háromnegyedes naciban is elcsattant pár kép, a vad rózsaszín HOKA cipőbe átöltözve, illetve az eredményhirdetés képei.



Kövess minket a Facebook-on!